Na, kéremszépen, van a Piszok Alfréd aszt el kel óvasni! A Fülig Jimmy naplóját! ( Ez igazi nevén, ugye a PISZKOS FRED,A KAPITÁNY!) Mer asz ojan lyó, hoty, nattyon, vitzes, mek minden. Fő a szépirodalom. Ahoty mondani szokják. Ták. ( Nem kívánt törlendő.) Csak nem szabad máshol olvasni, mint a szobád magányában, mer az uccán belemegy az ember az árokba, és/ vagy lefejeli a villanyoszlopot, és rátaposhat kisebb termetű ebekre, a tömegközlekedési eszközökön meg gorombán megbámulnak, ha könnyezve röhögsz. Aki nem hiszi, annak utánajárok! És ha további kérdései vannak, forduljon bizalommal az Igazi Trebitsch-hez, az majd elintézi! Aztán, nosza, igyunk rá egy málnaszőrt!
És: beszéljenek magukért a remekműből vett idézetek:
„– Akar dolgozni?
– Nem.
– Miért?
– Elvesztettem a meggyőződésemet.
– És ez mitől jön?
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.
– Azelőtt dolgozott?
– Nem. De hiányzott az elhatározás.”
„– A feje fáj?
– Igen.
– Dohányzik?
– Inkább innék valamit.
– Nem kínáltam!
– Elég baj, mert dohányzom.
– Járt Afrikában?
– Két éve.
– Szülei élnek?
– Az anyám.
– Az apja mibe halt meg?
– Búcsúba. Heveny lövöldözés meg minden ilyesmi.
– Iszik?
– Most, hogy meghalt, nem hiszem.”
„– Mindig arra kell vigyázni, hogy maga üsse az elsőt, felség. Ez nagyon fontos.
– A katonaiskola szerint is az a harcoló fél van előnyben, aki magához ragadja a kezdeményezést.
– És egy söröskancsót vagy széklábat. Aztán durr bele!
– Az mi?
– Olyasmi, mint a suhi, csak később gyógyul, és a sérült munkabírását erősen csökkenti… Mindig gyorsnak lenni!
– Napóleon szerint is a gyorsaság fél siker.
– Tüskés Vaneknek is ez a véleménye. Úgy mondja, hogy az nevet utoljára, aki először üt.”
„– Felséged átutazóban van? – kérdezte társalogva az igazi Trebitsch. – Rokonai élnek a külvárosban?
– Ellopták az országomat.
– Mik történnek?! És jelentette a rendőrségen? A talált tárgyak osztályára kell menni.”
„ Van itt egy 8-adik Hendrik, asz mindég a hóhérnál tartott válópert. Igaszán elvesztették érte a fejüket a nők.”
„ … És mielőtt még Vöröskarom felelhetett volna, gyorsan átkarolta és megcsókolta.
De alaposan.
Anna Alvarez vagy két másodpercig tűrte, tehetetlenségből, vagy másért, ki tudja? Azután teljes erejével eltaszította a herceget.
– Kalóz! Briganti!... Ez példátlan, amit merészelt! Példátlan!
– A házastársak közötti gyengédség megnyilvánulása korunkban elég ritka eset, de mégsem példátlan.”
Aztán van a TIZENNÉGY KARÁTOS AUTÓ, amelyben bizonyos Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó elcsapott matróza elnyeri a fizikai Nobel-díjat a makaó nevű tiltott kártyajátékon. És mihez kezd egy huszonegy éves ifjú hirtelen támadt gazdagságával? Természetesen barátot keres, akivel elköltheti a pénzt. Azután természetesen szerelmes lesz egy nagyon csinos lányba, és itt kezdődik a bonyodalom: az események végighurcolják hősünket a kikötői rablók és a francia idegenlégió világán: mindennek oka egy titokzatos Alfa Romeo amely tizennégy karátos aranyból készült, s ezáltal politikai harcok eszközévé is válik. Az ügy elsimítója - ki lenne más? - hősünk, aki végül is szerencsével eljuttatja az autót rendeltetési helyére, s mivel a zord atya is megbocsát, elnyeri szerelmese hőn áhított kezét.
Részlet a műből:
"- Boisson vagyok - felelte Gorcsevnek a hentes. - Önt hogy hívják?
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket.
- Nevem Tintoretto - felelte szokás szerint nyomban és ostobán.
- Hm... mintha már hallottam volna magáról.
- Festő vagyok.
- Igen, emlékszem! Honnan is való ön?
- Cinquecentóból.
- Az valahol Savoiában van?
- Kis község. Avignon és Toulon között.
- Tudom... tudom... egy rokonom lakott ott... illetve a közelben... Van ott egy hasonló helység, nem?
- De igen. Quattrocento.
- Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt.
- Aha! Ismerem!! A Petrarca?
- B-vel kezdődik a neve...
- Botticelli.
- Azt hiszem...
- Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg?
- Tajtékpipákat...
- Ő az! Jó barátom!"
"-Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve?
- Kázmér.
- Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van?
- Szimbolista vagyok.
- Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren.
- Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika.
- Magával hozta az izét... a szimbolát?
- Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.
- Miért áll ezen a dobozon, hogy Gorcsev?
- Ez az álnevem... Az ön unokaöccse sem volt született Botticelli.
- Nem. Úgy hiszem, Brazsiknak hívták. Elzászból ment délre.
- Tudom. Erről sokat mesélt. Említette azt is, hogy önök valamikor gyermekek voltak.
- Igen? Érdekes, csakugyan így volt."
És a CSONTBRIGÁD - Rejtő egyetlen olyan regénye, amelyben nem sajátos humora, hanem az emberi tragikumok iránti mélységes humanitása az uralkodó.
Regényének főszereplője, Henry Fécamp, azért, hogy barátja és közös szerelmük útjából félreálljon, magára vállal egy gyilkosságot egy idegenlégiós haláltáborban. A haláltábor életének megelevenítése Rejtő döbbenetes vizionális erejét mutatja: a 30-as évek közepe táján írt regényében kísérteties realitással idézi fel a későbbi náci haláltáborok atmoszféráját. A haláltábor kényszermunkát végző áldozatai már annyira elszemélytelenednek, hogy egymást is csak az egykori külvilágból még náluk lévő használati tárgyak alapján nevezik, és ismerik fel. Fécamp az élőhalottak között fedezi fel, hogy az életért minden kínt érdemes elviselni, és a "csontbrigádot" az Ajtón, Amely Nem Vezet Sehova - elvezeti a megtalált igazsághoz és az élethez...
"Mert valaminek kell lenni!" Talán ezzel az egy mondattal leírható a könyv lényegi kérdése is. Embernek maradni bármi áron. Ameddig különböző jelzőket aggatnak valakire, addig ő maga valaminek nevezhető. Lehet hogy nagyképű, kedves, agresszív, de ha már nincs jelleme, akkor eltűnik élete is...
Részlet a műből:
"- Hát... mi volt... ott Velencében? - kérdezte a fiútól csendesen, de nem minden fenyegetés nélkül.
- Tavasz... - felelte a 63-as megtörten, mint aki beismerő vallomást tesz.
A kapitány lehorgasztott fejjel bólogatott. Nem találta készületlenül a kijelentés, de mégis... azért megdöbbentő hír, így ezt a nyers igazságot hallani:
Velencében tavasz volt!...
Eddig csak azért nem követett el öngyilkosságot, mert úgy tett, mintha nem tudná.
A sivatagban soha sincs tavasz. Se ősz, se tél.
Nyár sincs.
Csak homok és forróság.
- Azután... mi volt!
- Kapitány úr - mondta halk beismeréssel. - A Flórián terasza körül ott tipegett néhány galamb a Szent Márk téri sétálók lábai alatt, és az Orologio előtt fehér ruhás intézeti leánykák bámészkodtak áhítattal, egy apácát hallgatva.
- Ne titkolj semmit, fiam. Mondj el őszintén mindent. Most már úgyis hiába.
- Nápoly... - súgta a fiú, és a kapitány mélységesen megértő bólogatással jelezte közös gyászukat e szóban.
- Nápoly... - ismételte ő is, szinte hangtalanul a kétségbeesett csodálkozástól ilyen egyszerű emlék felett, amely annyira elmúlhatott, pedig olyan örökkévaló benyomásnak tűnt egykor.
És dúdolt:
...Oh Santa Lucia
Barchetta mii...i...a...
Oh Santa Lucia...
Nincs melódia, ami gyönyörűbb, felemelőbb és meghatóbb, mint egy nagyszerű giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért."
Ésatöbbi, felsorolhatnám az összes művét, kivétel nélkül mind remek.
Rejtő Jenő az Író, Akinek Humora Van. Akit Péhovárdnak hívtak. Akinek méltatlanul rövid élet jutott. (37 évesen halt meg, miközben munkaszolgálatra hurcolták zsidó származása miatt...) Aki Zseni! Akit Imádok!
