Holnap lesz 11 éve,h.elkezdtem dolgozni,a Traumán.Holnap nem biztos,h.tudok írni,ezért írok most,hát az se biztos,h.megérem a holnapot,erre az Életben nincs garancia...Az biztos,h.1997 június 23-a is egy hétfői nap volt,néha úgy érzem ezer éve,még az előző életemben,de mégsem olyan rég,h.ne tudjam híven felidézni,hisz kitörölhetetlen az emlékezetemből:elszánt voltam,optimista és boldog és erős,bátor,fiatal,olyan,aki a mának él és nem gondolkozik a jövőn és egyetlen célja,mit át kell élnie még,mindaz.Nem tudtam,mi fog történni az életemben,de azt tudtam,bármi legyen is,az minden a Traumával függ majd össze,mert én már nem lehetek soha más,csakis traumás nővérke.Napjaim azzal teltek,h.csak dolgoztam-léteztem Ott valami ájult csodálkozással,különös,h.ilyen ismerős és ugyanakkor ilyen szörnyen ismeretlen legyen valami,egy hely,egy hangulat,egy Érzés,az egész,amibe belecsöppentem.Szerelem volt,mert ilyen a Szerelem:"Ahogy a szél meglebbenti a függönyt.Nem a szél.Nem a függöny.A lebbenés."Oh,az a lebbenés...Az Élet csak abból állt,h.Traumás nővérke voltam,szívvel-lélekkel,igen,hát ez az,amiért érdemes a világra jönni...

Aztán egyszercsak történt valami,történt sok minden,túlsokminden egyszerre,hirtelen,sok kiábrándító,álomromboló esemény és az ébren álmodás ideje végetért.Nem volt tovább értelme az egésznek,úgy érzetem,semminek.Ahogy szétesett a csapat meg minden,szétestem én is,és miközben keresgéltem magam,elveszítettem magam.Ott nem akkor voltam igazán ideges,ha nem tudtam,mi vár rám,hanem,amikor jól tudtam,sokszor őszintén lebecsülve a helyzetet makacsul hajtogattam:kitartás,ennél rosszabb már úgysem lehet,aztán mégiscsak sikerült.Gyakran nem voltam már tisztában a szituval,egyáltalán,mire megy ki ez az egész téboly,és hová vezet mindez,a diliházba???A gödör első számú törvénye:ha benne vagy,ne áss tovább!Belekerültem,vége lett...Aztán pár hónapig lélegző halottként léteztem,akár ki is tehettem volna a táblát:Nem vagyok magamnál,kérem hagyjon üzenetet!Nem lázadoztam már,nem hisztiztem,nem nyilvánítottam még véleméynt sem,és nem kérdeztem,mert nem akartam,h.tovább hazudjanak nekem,csak agyaltam,és úgy éreztem,minden végetért,ami kicsit is jó volt ebben az életben,elszállt minden álom,minden remény,elmúlt minden és én ittmaradtam,mint tehetetlen ellensége az egész mocskos,reménytelen,undorító,átkozott világnak.

Nehezen indult el aztán újra az Élet,a következő nap és benne minden,aminek el kellett indulnia,mintha a világosságot is feltartóztata volna valaki,mert úgysem volt hisz többé semmi megvilágításra érdemes dolog,ahogy nem volt többé csattanó kiáltás a reggeleken,sokáig nem volt árny és nem volt fény,minden csak volt,mint valami lomha hegy,amit úgysem lehet megmászni,de nem is nagyon érdemes.Én is csak voltam,mint egy trétova gondolat,amely nem is fejez ki semmit,de nem is akar.Minden nap egyforma lett,a reggelt dél követte,a delet délután,aztán este majd éjszaka,ennyi,így múltak a napok egyhangú egyformaságban,egyforma egyhangúságban.

Tanultam belőle,mert maga kárán tanul a hülye,megtanultam,hogyha az ember a fellegekben jár,ejtőernyőt mindenképpen vigyen magával,anélkül iszonyút lehet onnan zuhanni,szétzúzza az a zuhanás az ember egyéniségét,hitét,igazságérzetét.És ettől kigyulladt bennem valami iszonyatos világosság,hogy az egyetlen megoldás kiszakadni az álmok világából,kitépni magamból gyökeresen az egészet,és ugyanezzeél a kíméletlen világossággal tudtam azt is rögtön,h.ez nem megoldás,csak menekülés,valami elől,valamibe bele-e felismerés okozta szenvedés meghökkentően durva,de a fájdalom elmúlik(remélem egyszer majd,talán,végleg!),addig tart,amíg kapálózól a tények ellen,mihelyst elfogadod a friss,kínos igazság fényében a régi kínok már kevésbé gyötörnek,mert érthetőbbé válnak és akkor észhez kell térni és élni kell tovább,mert végtére is az Élet nem arról szól,milyen gyorsan futsz,milyen magasra tudsz ugrani,hanem arról,milyen gyorsan állsz talpra.Hozzá kell szokni,h.egy kudarcot,annak könyveljünk el,ami,az Élettel együtt járó sorscsapásnak,és a sorscsapások végül is arra valók,h.felülkerekedjünk rajtuk,mert ,közhely,de tény,amibe nem halunk bele,attól erősebbek leszünk.És bármennyire is rajongunk valamiért,bármekkora is a Szerelem,néha "megállj!"-t is tudni kell mondani,ha elérkezik az ideje,át kell gondolni a forgatókönyvet alaposan,meg kell kérdeni magunktól,tetszik-e még,ez az a szerep-e,amit játszani akarunk.Csak a fejünket nem szabad elveszíteni,az pótolhatatlan alkatrész...

11 év nagy idő...Még ma is felkavar az emlékezés.Megkockáztatom,egy kicsit bele is őrültem,jah,én nem tudom,mi ezen a világon a legeslegszörnyűbb,de rádöbbenni arra,hogy nincs rád szükség ott,amire neked oly nagy szükséged van,az is benne van a top 10 legszarabban,az tuti...

3 és fél éve már ortopédiás nővér vagyok...hát,azér az is csak valami,asszem...