Káprázatos, rügyek, bimbók fakadnak,
örvendve oszlik már a tél borúja,
s meghozza a tavasz csodáit, ujja
a világra virágszirmokat aggat.
Kicsalja az embert a sugaras nap,
rózsás, illatos hajnal kelti, fújja
lomb közt dalát sok kismadárka újra,
és mindenek megújulnak s vigadnak.
Ó, nem méltó a boldogságra mégsem
az én szívem, remélek bár, de félek,
érzéseimmel, jajj, Őt meg ne sértsem.
Ó, legalább dalaim tetszenének,
melyekből vad, lobogó lánggal égve
új koszorút fonok az Ő szívének.
France Preseren szonettjének átirata.
