Boris Vian Piros fű c. remekművéből többek között megtudhatjuk, hogy:
- miképpen és milyen áron szabadulhatunk meg nyomasztó emlékeinktől,
- miért veszélyes szóba állnunk a saját tükörképünkkel,
- hova vezet, ha minden vágyunk teljesül, illetve, hogy: kétféleképpen lehet már semmire se vágyni ,ha az ember megkapja, amire vágyott, vagy ha elcsügged, mert nem kapta meg,
- miért tettetik magukat butának a nők,
- ami nem szín, illat, vagy zene, az mind gyermeteg dolog
- s végül, de nem utolsó sorban: milyen az ideális vapiti ("zöld, kerek tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember").
A műnek van érzelmi mélysége,méghozzá nem is akármilyen. Igen kemény és összeszedett társadalomkritikát fogalmaz meg. És egy fantasztikusan felkavaró, őszinte, belső utazás, mint egy mélylélektani búvártúra, ahol az olvasó is sorra veheti családhoz, barátokhoz, az iskolához, a valláshoz, a szerelemhez és legfőként önmagához való viszonyát. Mindezt persze nem a szokásos szájbarágós módszerrel, hanem a Vianra jellemző nem mindennapi humorral, és a leleményes szókreálmányokkal.Tele van színes, képszerű leírásokkal, a történet elképzelése igazán nem jelent nehézséget. Intenzív költőiség, valóságosság (talanság), misztikusság itatja át a regényt. Természetesen szürreális, de attól persze még teljes egészében igaz, hiszen elejétől végéig Ő találta ki.
Még sohasem találkoztam ilyen könnyed kis ponyvával, mint a Piros fű.
Még sohasem találkoztam ilyen nehéz drámával, mint a Piros fű.
És ha olvasás közben az ember lánya véletlenül felpillant, azt veszi észre, hogy sok, puha kis vakonddal van beborítva és piros fű nő a linóleum helyére.
Ugyanakkor felmerül a nagy kérdés: " És ha nem jut mindenkinek vapiti?"
Az nem kérdés, hogy kedvenc-e. AZ!
Je t'aime Boris!
