Éjjel van, tél van, és én ébren megint,
pedig álmos vagyok és aludni szeretnék,
persze úgyse tudnék.
Alszik ilyenkor a világ,
alszanak az ellenségeim is,
és remélem, rosszul alszanak.
Én meg széttört emlékeket illesztgetek össze,
arról az éjszakáról,
amikor utoljára voltam boldog.
Megvan az a kép pontosan,
kristálytisztán itt előttem,
sose fogom nem látni.
Érzem azt az illatot,
hallom azt a mondatot,
mindig az jár az eszemben.
Elképzelem, hogy újra jó,
hogy tavasz van és csoda,
ez maradt.
Nincs most semmi,
semmi nem kezdődik,
mindennek csak vége van.
Mintha mindig csak mennék,
sosem jönnék,
nem érkeznék meg soha.
Mostanában egyáltalán nem vagyok itt,
és ez annyit jelent,
hogy mindig itt kell lennem.
És rossz az egész,
reménytelen, céltalan,
és nem veszi észre rajtam kívül senki.
"Éjjel van,
tél van.
Szerelem halott vagy."
Az idézet Maria Luisa Spaziani Tél c. verséből való.
