Reszketek ebben a téli tavaszban,
szétesve, több ezer darabban,
mint aki ráér megfázni, belebetegedni,
és képes otthagyni az életét,
elfelejteni minden történetét,
egy ideig most csak létezni,
révedni bele a nagyvilágba,
elutazni, messzire, és önmagamhoz,
a ruhák közé hajtogatni a szép emlékeket,
becsomagolni a romokon lecsorgó napfényt,
mert ebben a koromsötétben elveszek,
elfogyott a remény,
rámfagyott a mosoly,
belém a lélek,
kopnak a fények, a lehetőségek,
és nem akar történni semmi,
és nem akarok semmi lenni,
és lehunyt szemmel szívom a szelet,
mélyen, a tüdőmbe le,
és nézem közben a múltat,
volt itt minden,
még annál is több,
és nem is szűnt meg,
csak tönkrement,
és úgy maradt,
vége lett,
mielőtt kezdete lehetett volna...
és sírni van csak kedvem...
