Nem tudom, hogyan tovább. Lehet, hogy nincs is.
Nincs B-tervem. Sosem volt.
A sincs. Hogy egyáltalán kellene,
arra ugyan ki a... gondolt?
Mostanában folyton arra kell gondolnom,
hogy nem vagyok elég.
És hogy az is bűnös, aki elveszi
a másiktól a reményt.
Meg arra, hogy nem tudom megbocsátani,
hogy ilyen se eleje, se vége.
Majd talán ugye, az Isten,
hiszen Neki az a mestersége.
És reggelente falhoz szeretnék vágni,
mindent, amikor megszólal az óra,
megrendezni a halálom,
s költözni- mondjuk- Mexikóba.
Mert hittem, hogy érdemes meghalni csak ezér’,
hogy nővérke legyek és hogyha belefér,
igazért küzdeni pont mint egy csatában,
de sajnos rájöttem mindenhogy hiába...