És most ezzel a bennem
rekedt reménytelenséggel,
a folytonos várakozással
a biztos bizonytalanra,
a fejemben motoszkáló
zavaros gondolatokkal,
a fojtogató szorongással,
az elveszett illúzióimmal,
megfakult álmaimmal,
megrendült hitemmel,
megtépázott méltóságommal,
darabokra tört szívemmel,
porba tiport lelkemmel,
a szűnni nem akaró
hiányérzettel ott legbelül,
és azzal, hogy amíg élek
addig él bennem a remény,
mégis mihez kezdjek én?
Álmodoztam nemrég,mint aki/nek/ szabad,
tudatlanul építgettem közben pár falat,
most álmatlanul himbálózom a sötétben,
hiába igyekeztem, nem tanultam semmit mégsem,
szép emlékek halottaskocsija után ballagok,
és egykori mennybéli poklomra gondolok,
hogy milyen hirtelen, hihetetlenül vége lett,
mielőtt lehetett volna igazán kezdete,
és nem maradt más csak néhány elvonási tünet,
meg kiderült, hogy csodák nincsenek,
sem megoldás, és sosem volt csapat,
és mind megszegtük a szabályokat,
rég mindegy, hogy mért s milyen vagyok,
elmenni kevés, itt maradni sok/k/,
és már csak annyihoz maradt jogom,
hogy ezerszer át- és újragondolom...
