Ez van...

Esti családi beszélgetések és baráti fogadások témája, vajon jó útra tér-e a Viszkis becenevű rabló, avagy megy vissza oda, ahonnan most jött ki. Tizenkét év után is töretlen az érdeklődés iránta. Ha népszerűsége titkát megfejtené valaki, azzal elmehetne hivatásos celebnek. A Viszkis jobb, mint Győzike és Kiszel Tünde együttvéve.

A Viszkis a mi legendánk. A romantikus Erdélyből érkezett vagány félárva gyerek, aki ivott egyet akció előtt. A nép által közutálatnak örvendő bankoktól vitte a milliókat, és közben nem ölt meg senkit. Hol van ő a mai kíméletlen Rambóktól és a köz pénzét lenyúló fehérgallérosoktól? Ő a bizonyíték arra, hogy ki lehet bírni ép ésszel tizenkét évet a rács mögött, hogy van remény a tékozló fiú megtérésére, és van mindent elfogadó és megbocsátó szeretet – azoké a nőké, akik hazavárták. Reménykedünk abban, hogy igenis lehet a kutyából szalonna, hogy érdemes hinni a vezekelésben, a bűnbocsánatban és a megtérésben, s hogy mindig van újrakezdés.

Ambrus Attila mindezen álmainkhoz és reményeinkhez pusztán jelkép. A húsvér embert kevesen ismerik, és talán jobb is így. Ha van esze – márpedig hogy van, azt még a rendőrök se vitatták soha –, akkor nem hagyja, hogy beszippantsák és kicsontozzák a celebgyártók, az unalomig elhasználják, aztán eldobják. Ha okos, akkor szépen óvatosan adagolja magát, csak annyira, hogy a saját boldogulását elősegítse, de az érdeklődést és a mítoszt fenntartsa.

Ha már-már példaképpé nőtte ki magát, az nem az ő hibája, hanem a koré, amelyben él. Most lehetősége nyílik arra, hogy tényleg jó példát mutasson, a tisztesség útjára térve.

Drukkolunk neki.

Zimber Szilvia

Én nagyon drukkolok. Hatalmas kedvencem lett...

GABRIEL GARCIA MARQUEZ: SZERELEM A KOLERA IDEJÉN

A század első évtizedeiben játszódik ez a pazar, cselekményes, lírával és izgalommal teli "love story", három fő figurával a történések élén. Juvenál Urbino doktor, a klasszikus (polgári) értelmiség legszebb embertípusai közé tartozik: tudás, fölényes életvitel, kiegyensúlyozottság, hit, erény tartja egyensúlyban a nem mindennapi drámákat elviselni képes egyéniséget - ő az, aki a címben is szereplő kolerával szembeszáll, nem is sikertelenül. Florentino Ariza, a másik férfi szereplő sokkalta nagyobb titkok és bonyodalmak letéteményese: postai kistisztviselő, költő és erotomán, aki képes egy életen át kalandozni, párjait cserélgetni, várni, hogy életének gogoli köpenyéből végül is elővarázsolja a boldogságot, az áhított nagy szerelmet. Különös paradoxon, hogy amikor már vén, furcsa, roncs teste van, akkor lesz az övé az élet "koronája". Ez a jutalom pedig mindkét férfi számára Fermina Daza, aki diáklány korában szerelmeskedik össze Arizával, de később, egy életen át Urbino professzor hűséges felesége és gyermekeinek anyja lesz, ám férje halála után - s ez a "kolerás szerelem" végső kimenetele - a hajdani jegyessel borul össze, immár idős asszony adja át magát a koros férfinak...

Gabriel Garcia Marquez lebilincselöen tud irni, ajánlom ezt a könyvét mindazoknak, akik nem riadnak vissza néhány száz oldal elolvasásától. Az, hogy a könyv Dél-Amerikában játszódik és nem a mai korban, bövítheti esetlegesen hiányos történelmi és földrajzi ismereteinket, de mindezt úgy, hogy szinte észre sem vesszük, mert az emberi sorsok kötik le a gondolatainkat.

Egy történet végét  nem illik elárulni. De annak, aki hisz a végtelen szerelemben, soha nincs is vége -- legfeljebb a könyvnek..

Idézet a műből:

"... az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”

BOHUMIL HRABAL: SÖRGYÁRI CAPRICCIO

Már a  regény első mondatából már érezni lehet az egész mű különleges hangulatát: "Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti Politikával tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét, visszateszem a rézsapkákat, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikor abbahagyják a munkát a sörgyári gépek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, ahol villanykörte ég, az a dinamó csökkenteni kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram, gyengül a körték fénye is, a fehér fény lassan rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedig szürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül a volfrámszálak piros, angolkóros gyermekujjakat mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot."

nem csupán a főhős, az eseményeket egyes szám első személyben elmondó fiatalasszony kedvesen szeszélyes természetére utal, ahogy a sörgyári gondnok ifjú felesége fittyet hány a társadalmi szerepe szigorú követelményeinek, hanem érzékelteti az egész mű felépítésének jellegét is, azt a játékos szertelenséget, amely mindig meglepetéssel szolgál, de sohasem sérti a kompozíció rendjét. A A címbe foglalt zenei műszó jelzője többet jelent puszta helymegjelölésnél, annál, hogy a történet nagy része egy kisvárosi sörgyárban játszódik; ebben az összetételben előrevetíti azt a reális, bumfordi világot, ahonnan a képzelet, a játékos szertelenség futamai felszárnyalnak, s amelynek vonzáskörét nem is hagyják el.

-jellegét.Nem nagy eseményekről számol be a krónika főhőse; disznóölésről például, vagy sógorának, Pepin bácsinak - aki mintha Svejk reinkarnációja lenne egy cipészmester figurájában - hirtelen betoppanásáról, egy szerencsétlen lábtörésről, a gipszkötés eltávolításán bajmoló idős orvos szenilitásáról és sokszor visszatérően a férj szemérmes-ragaszkodó szeretetének megannyi jeléről. A hétköznapi históriák többnyire egy-egy képtelen és mégis hiteles helyzetben csúcsosodnak: a disznóölés frenetikus jókedve a gondnoki lakásból átragad az igazgatósági tanács tagjaira is, egy másik jelenetben Pepin bácsi és a főhős megmásszák a sörgyár irdatlan magas kéményét, egy harmadikban a férj nemcsak gramafont hoz ajándékba, hanem tánctudását is hozzá, ám ez utóbbit úgy tökéletesíti otthon, hogy krétával felrajzolja magának a tangó lépéseit - ilyen és ehhez hasonló pillanatok adják a mű

Mindez a korábbi alkotásokban kialakított elbeszéléstechnika mesteri újraalkalmazásával.

A regényt a cseh filmszakma óriása, Jirí Menzel vitte vászonra Magda Vasáryová és Jiri Schmitzer főszereplésével (Postriziny, 1980).

Egyszerre nosztalgikus, humánus, szatirikus és vadul vicces filmjében a humor szinte minden formája előkerül: egy mellékfigura, egy állandóan pórul járó, magán egyre több kötést viselő sörgyári munkás alakjával a burleszkek fenékre esős slapstick komédiája jelenik meg, állandó a helyzet- és jellemkomikum (utóbbit leginkább Pepin, az üvöltözős báty/sógor és Francin, a féltő-féltékeny férj szolgáltatja, de szinte az összes megjelenő férfikarakter egy-egy jól sikerült karikatúra) és gyakoriak az aranyköpések is („Megrendült az egészséged? / Kóstold meg a söröcskénket!”; „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”; „Nem én üvöltök. Valaki itt bennem.”). 

De nem is az a mű legnagyszerűbb tulajdonsága, hogy szinte végig lehet röhögni, hanem hogy annyi érzéssel ábrázolja az ételt (elsősorban egy disznótoros finomságait), az italt (azok a hatalmas korsó sörök!), a női testet

és mindezt együtt, hogy az szinte már költészet. Minden egyes kockájából csak úgy süt az életszeretet, életöröm, megértés, elfogadás és szeretet. 

A Sörgyári capriccio a férfiaknak a nőkről, a nőknek a férfiakról szól, na meg persze vágyakozásról, szabadságvágyról (lásd: „Gyönyörű volt, mert veszélyes volt. És mert veszélyes volt, igazi volt.”; ezenkívül egy szárnyaló madarat is gyakran mutat a kamera, de sokatmondó a kéményre mászás jelenete is), féltékenységről – az élet alapvető dolgairól.

Hatalmas kedvencem! A könyv is,meg a film is!