Kétszer tizennyolc lettem én,
meglepetés vagy mittomén.
Ez az?
Nebaz`!
Önfelköszöntő költemény
- amit magamnak, tőlem, én.
Be szép
beszéd!
Az öröklét most illan épp,
hát összegeznem illenék
emitt.
De mit?
Sok-sok évszak elslattyogott,
s nem történt sok remek dolog,
nemes,
se nem.
Ennyi idő, hogy telhetett?
Elillantak napok, hetek.
A múlt
kimúlt.
S hogy annyi minden elhagyott,
ma már egészen más vagyok.
Naná!
Az ám!
Lehetett volna, azt hiszem,
valami totál másmilyen
sztori.
Sorry!
S lehettem volna annyi más.
Volt számtalan bölcs, nagy tanács,
szabály,
talány.
De nem lettem, s már nem leszek
se jó, se szép, se hős, se szent.
Habár...
Talán!
Én nővérke (s költő?) vagyok,
ki hüjjjjjeségeket gagyog,
s remél,
míg él.
Örök hála és köszönet elsősorban természetesen József Attilának! és mindenkinek, aki Születésnapomra parafrázist költött.
És, igen, ez a tavalyi versem átirata, ergo: plágium plágiuma.
