Ez van...

Az van, h. az ember néha röhög a munkahelyi vicceken, aztán rádöbben, h.nincs is semmiféle vicc, ez kérem maga a feladat, és miután véghezvitted a lehetetlent, hamar felveszik a teendőid közé, mintha mindig is ott szerepelt volna a munkaköri leírásodban. Hahhh, ha nem volna olyan sírnivaló, nevetni kéne rajta.

A legjobban akkor cselekszik az ember, ha elvégzi szépen a  munkáját, legjobb tudása meg lelkiismerete szerint (már,aki rendelkezik effélékkel,ugye), semmiképp sem seggnyaló (asszem,az én nyelvem sosem állt és nem is fog állni közvetlen kapcsolatban a főnökség fenséges fenekével) ,kiáll az ügyeiért, ha kell, de nem nyavalyog folyton, szemét nyitva tartja, de a száját befogja, nem tesz egyáltalán nagypofájú megjegyzéseket, nem kérkedik, nem fenyegetőzik és nem hagy támadási felületet!

Ja,és nem pletykál! Mert,ha van valami,amit nagyon utálok ezen a világon, amit ki nem állok az a pletyka, már csak amiatt is, mert nem túl felemelő érzés ha az ember egyszer csak a benti hírek közepén találja magát, anélkül,hogy tudna bármiről is. Én próbálok megértő lenni,hisz akik hátulról támadnak gyengeségükben teszik, a kicsiknek egyetlen fegyverük az ármánykodás, és felkészültnek érzem már magam, hisz ha az ember tudja, h.áskálódnak ellene, hordjon magával lapátot! Azt sokan nem tudják,h.először önmagunkat érdemes nagyító alá helyezni és csak aztán szabad vizsgálgatni másokat, meg valahogy az az vesse az első követ típusú sztorira sem emlékszik manapság szinte senki se. Azért odafigyelek, ha rólam van szó. Még lehet benne néha igazság is.

És azért vannak sikeres napok is, lássuk ezt be, amikor többeknek teszek jót és engem csak páran gáncsolnak el,ezt már sikerélményként könyvelem el. Nem könnyű megfelelni mások elvárásainak, ez is tény, főleg nem, ha tökmást várnak el az embertől, mint amit ő elvár saját magától,akkor szinte lehetetlen is, meg talán nem is kell. Meghallgatom én a tanácsokat, bár azt vallom,a tanács az az,amit előzőleg kérnek, kérés nélkül valami másról van szó, odafigyelek akkor is, de közben gondolom a magamét, mert igazán rémes és én állatira unom is már, h.örökké mást kell mondani, mint, amit gondolok, olyanokat, h.jól vagyok, aha, igen, tökjól, minden tökoké, amikor pedig éppen tökszarul vagyok és nem oké semmi, de ezt nem lehet kimondani,erről nem lehet beszélni,örökké szerepet kell játszani, meg azt mondani, amit hallani akarnak, különben véged.

Tisztára felesleges itt logikát keresni,vagy bárminek az értelmét, mert akkor vagyunk tőle a legtávolabb, mikor azt hisszük, megtaláltuk. A szólásszabadság manapság annyit jelent...de inkább,nem szólok semmit, bár a fejem akkor is fáj, ha nem szól a szám, akkor meg épp azért. Ahogy a demokrácia is annyi itt, hogy két farkas meg egy bárány vitatkozik arról, mi legyen a vacsora...

Azért látni boldog arcokat is, jajám, műszakváltáskor, amikor le lehet végre lépni a pébe...

Most meg az van,h. igennn, jó is az, ha újdonság meg változás, peeersze, töktökjóóó, ha zajik az Élet, nincs is evvel semmi baj, csak ne legyenek már túl nagyok azok a rohadt jégtáblák, ha kérhetem!

És nem, nekem aztán eszem ágában sincs vizet zavarni, távol álljon tőlem, a víz az maga zavaros...