Én elég őszintének tartom magam ahhoz, hogy bevalljam, nem mindig vagyok elég őszinte. Mert nem mindig lehet az az ember, nem engedik azt meg a körülmények, meg a körülöttünk élők. Lenne, ám abból nagy ámulat, mi több, döbbenet, ha mindig mindenki kimondaná, amit gondol, sorra esnének le akkor az állak, és törnének be a fejek. Ebből okulva megtanuljuk- hosszú évek alatt, keserves munkával- megtanulni azt mondani, amit hallani akarnak. Már aki, ugye. Mert én az a típus vagyok, aki inkább betöri a fejét, mint megtagadja önmagát. Ezúttal is szeretném őszintén elmondani, leírni nektek azt, amit talán nem is lehet- őszintén- elmondani, leírni... Valahogy megpróbálom mégis. Hogy sikerül-e, majd útközben kiderül. Úgy és annyit tudok elmondani, ahogy és amennyi megtörtént, vagyis ahogy én megéltem. Én ennyire vagyok képes. A többi már a ti ügyetek. Ezzel a vallomással ezennel odateszem magam a lelkiismeretetek közepébe.
Íme:
