Európaiak vagyunk, hiába, identitásunk a zsidó-keresztény mitológiában gyökerezik, és még akkor is meghatározza a krisztusi tanítás, ha sokan egyébként fütyülünk rá.
Jézus itt él közöttünk, ezer alakban: mint bölcs prédikátor, igazságtevő apafigura; mint a manipulált tömegeknek való egyéni kiszolgáltatottság emblematikus alakja; mint szupersztár, rocksztár, punk, örök lázadó; mint Brian életének komor tükörképe; mint herceg, mint koldus, mint televíziós celeb.
De vajon eljátszottunk-e már a gondolattal, hogy mi lenne, ha Krisztus újra feltámadna, és az apokalipszis lovasait türelemre intve még egyszer, utoljára eljönne, hogy szép kényelmesen körülnézzen itt nálunk, Európában? Akkor vajon mit látna? És mi hogyan látnánk magunkat az ő tekintete tükrében?
Miközben a levegőben repülők és sms-ek cikáznak, a fülekben füldugók ülnek, az arcok bambák, az időjárás semmilyen, a tömbházak falai mögött a világ szinte minden nyelvén álmodnak, imádnak és imádkoznak, vajon észrevenné-e valaki, ha a Megváltó fogná magát, és szétnézne a város utcáin?
A kisregény azzal a gondolattal játszik el, hogy egy internetre felkerült – nem cáfolt, de meg sem erősített – információ szerint a Messiás márpedig Belgium fővárosába készül. Hogy aratni-e, vagy vetni, nem tudni, félő viszont, hogy a jóindulatára mindenképpen szükség lesz.
Az apokalipszis híre rendszerint bénulást okoz, az utolsó előtti pillanatok dermedtségét hozza el. Verhulst Brüsszele ezzel szemben megmagyarázhatatlanul könnyed flow-ban várja Krisztust, meg az ő ítélethozatalát. Egyszeriben kiszínesedik és megmozdul a város. A sugárutak boldog szinkrondudálástól lesznek hangosak, az utcák zsúfolásig telnek jó kedélyű polgárokkal. Brüsszel, ez a bágyadt vanitas-kép egyszerre nyüzsgő és barátságos fesztivállá alakul. Hasonlatossá Ensor roppant méretű olajfestményének témájához.
De miféle szöveg is ez pontosan? Dokumentarista-, vagy közérzetregény? Egyházellenes pamflet? Esetleg tényleg esszé netán, aminek mizantrópiából és cinizmusból, levertségből, iróniából és önvádból kevert nyelvébe olyan finoman csöppenti bele Verhulst a fikciót, mint keserű sörbe az unikumot szokás. Egy kicsit mindegyik és egyik sem igazán. De mindeme sötétség mögül mégiscsak felsejlik a csoda – nem kimondottan keresztényi, univerzálisabb, gyermeki értelemben inkább – reménye, annak elmaradása ezért még fájóbb, kijózanítóbb.
Talán nem ez az író legsikerültebb munkája, én mégis jó könyvnek tartom.
A kopott és megkeseredett Brüsszelről, a városlakók félrement életéről szóló, hátborzongatóan gyönyörű álomleírásban az író legjobb formáját hozza bár, de el kell ismerni azt is, hogy a regény némelyik passzusa túlbeszélt, vagy pedig kiszámíthatóan felháborító, így hovatovább ásítanivalóan unalmas. A mód viszont, ahogy Verhulst bemozgatja az Ensor-képet – úgy hiszem –, megéri a gyengébb részekkel való küzdelmet is.
Mindenképpen ajánlom!
