Ez nem is igazi vers
ez csak tétova gondolatok láncolata
képtelen vagyok szavakba önteni
úgy, hogy megértse bárki
valahogy összeomlott minden
és úgy maradt
nem értettem semmit
csak bambán bámultam a falat
odakint ősz, és sosem volt tavasz
állítólag még dolgozom
nem érzékelem az időt
csak a múltról gondolkozom
nem emlékszem hogyan kerültem haza
nem volt többé senkinek igaza
úgy feküdtem a kádban, mint egy vízihulla
kinek az élete immár egy nagy áthúzott nulla...
Mindez történt anno...
egy péntek délutánon
szeptember tizenegyedike volt
akkor omlott össze a világom...
Miközben azt mantrázgattam, hogy minden rendben lesz
a szívem azt dobogta, hogy nem lesz, nem lesz, nem lesz...
Most csend van, csupa vád
színültig telesírt kád
gombóccá gyűrt papírzsebkendő-halom
krikszkrakszokkal telefirkált lapok
emlékekből rakott máglya
rajta égek megalázva
folyton arra kell gondolnom
hogy nem vagyok elég
és hogy az is bűnös
aki elveszi a másiktól a reményt
pedig őszintén hittem
hogy másképp is lehet
lassan elfogyok
mint a türelem
eltűnt az összes szín, minden kis csoda
nemhogy tavasz, de ősz sincs azóta
csak én őszülök egyre jobban
s a szívem is másképpen dobban
ebben az azóta roggyant idegállapotban...
