én mostanában érzem, hogy már eljött,
már itt van az az idő, amikor semmit, ami történt
nem tudok csak úgy összeszámolni,
és szétúsznak az éjszakák, meg a hajnalok,
és az ég az nem kék, csak fekete mindig,
és csak azt lehet nézni, a sötétet,
és csönd, és álillúziók, és gép a fej,
és csak fekszem, mint egy telefonfülke kirúgott ablaka,
és hiába van vagy 1000 könyvem, nem segít,
és mint egy eltévedt búvár, lelkesen süllyedek,
és a mélyben semmi szép nincs,
és közben megpróbálom elhinni,
aztán megpróbálom nem hinni el,
és nem viccelek, mert nincs mivel,
és rossz a szívem, ahogy a gyomrom is,
és minden bizonytalan, mint egy tenyérbe írt szó,
és mint egy törés, várom, hogy emlék legyen,
és mint egy lekopott klaviatúrán, nem tudom, mi lesz,
és sötétítőn fák árnyéka lebeg és el vagyok veszve,
és nincs ugyan kiragasztva az ágyam fölé,
de nagy kedvencem a Hemingway idézet,
miszerint választás kérdése:
vagy boldog lehet valaki, vagy intelligens,
és mostanában én se alszom túl sokat,
csak plankingelek a durva sötétben,
meg a világosban is két ébrenlét között,
és leginkább én is olyan vagyok,
mint egy koffeinnel mozgásra kényszerített holttest,
és úgy érzem, hogy a szívem helyén egy gömbhal van,
és valami szorongás nekem is percenként
hatvanszor súg a fülembe mindenféle hülyeséget,
és semmi olyat nem keresek, ami létezik,
és az jut eszembe, hogy ha az vagy, amit megeszel
akkor nem vagyok túl sok mostanában,
és hogy Borges írta egy versében:
"Vagyok, aki túlélte azt a gyávát és ostobát, ki voltam."
ez nyilván rám is jövő időben lehet csak igaz:
leszek, aki túléli azt a gyávát és ostobát, aki vagyok.
