Van a város szélén egy épület,
van ott sok emelet,
sok ablak, sok ágy,
véres valóság,
törések és fájdalmak,
és sok szépség
mindennapi, apró csodák,
és úgy ahogy mindenki teszi a dolgát.
Én már nem vagyok ott, én itt ülök,
és arra gondolok, hogy
elhelyezhetetlen vagyok a képben, noha emlék.
Van benne hajnali ébredés, éjjeli kávé,
terasz, kilátással az otthonomra,
és sokféle kilátás az Életre,
van benne szike– éles, mint néhány kimondott szó.
Kivágom vele a rossz emlékeket, mint az elhalt sebszéleket.
Bár még mindig nem értek semmit.
Egyébként hova lett?
De azóta megtanultam, mi az igazi trauma.
Messzire hajítom,
nézek utána, ahogy zuhan,
és szeretem, imádom örökké.
Simon Márton Az illat, amikor szénnel fűtenek c.verse után szabadon
