Ez van...

"... már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság,amit nem én teremtettem,ami korábban keletkezett,mint én,aki csak arra vágytam,hogy tükrözzem ezt a valóságot,mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. ... magam körül és saját magamban annyi szép förtelmet láttam,és annyi szenvedésben volt részem a szerelemben,hogy még ma is rosszul alszom tőle,mert ez az én látszólag hétköznapi életem önmagában drámai.Megtiszteltetésnek érzem hát,hogy együtt élek ezzel a nemzettel,melynek értékeiben éppúgy kételkedem,mint saját erkölcseimben...én nagy kételkedő vagyok,nem hiszem,hogy győz az igazság,igen-igen kétlem,hogy olyan nemzet vagyunk,amely kívánja és reméli az igazságot. ... Annyi bajom van saját magammal,hogy kikovácsoljam magam,annyi bajom van a felebarátaimmal... én csak magamat szeretném megváltoztatni,magamnak kívánnám,hogy felemelkedjen a mennyekbe,ahol elmondhatnám magamról,hogy az vagyok,aki vagyok...Én csak az önmagam rossz lelkiismerete vagyok...egyelőre.Ahányszor történt velem valami,arról mindig azt gondoltam,hogy ilyesmi csak velem fordulhat elő,ezért voltam félszeg,ezért voltam szégyenlős...Csak aztán később,amikor kiléptem az életbe,és amikor megtanultam kiadni magam a többieknek...már annak örültem,hogy ami csak velem fordult elő,az másokkal is megesik,akkor jött meg lassan a kurázsim,hogy mégsem vagyok annyira egyedül.És így aztán annyi éven át hallottam a többiektől,hogy az én legnagyobb titkaim,az én legbizalmasabb dolgaim nemcsak az én rejtett betegségem,de hogy mindez másokkal gyakrabban fordul elő,mint velem,mindez nagyobb erővel,nagyobb töltéssel a többiek egész csoportjaiban oszcillál,hogy végül úgy éreztem,ami gyakran ért másokat,ami előfordult velük,mintha velem esett volna meg,sőt jobban örültem neki,ha az,ami másokkal történt,velem is megtörtént...És ettől valahogy megerősödtem a többiek között,valahogy felbátorodtam,hogy a vékony jégre lépjek,a lélek összeomlásával fenyegető mennyezetre..."