Szerdán lesz,hogy 13. ... de most van időm írni...
De szép is volt akkor. Milyen keserves volt és milyen gyönyörű,édesjóistenem,milyen rémes volt néha és mégis milyen csodálatos.Éreztem akkor valamit.Azt,hogy élek.És aztán sokáig,nagyonnagyonsokáig csak ennek az emléknek éltem. Sok-sok napsugaras esztendő.És ha visszagondolok azokra az évekre,akkor tudom,biztos vagyok abban,hogy éltem és boldog voltam,néhány napsugaras évig. Aztán egyszerre megzavarosodott minden és minden végetért.Üres lett egyszerre a világ,szürke,hideg,rideg,néma,szar.És úgy tűnt,ilyen is marad már örökre.Tél is volt akkor,szürke napok,fekete esték,csikorgó,cudar hideg,félelmetes,sötétbevesző fagyos délutánok,dermesztő éjszakák,amikor az ember eszébe jut,hogy meghal egyszer...Komisz,komor,kilátástalan világ.Valami baj volt a világgal,nagy nagy baj.Meg velem is.Megfagyott bennem is valami,minden.Valami iszonyú,fagyos mélység repedt a lábaim alatt és valami zuhant,zuhant.Valami.Én.A Trauma.AZ ÉN TRAUMÁM!A világ!A világom.Az isten.Minden,minden! Mindennek vége lett akkor.VÉ-GE.Vége a káosznak.A káosz:rossz.Vége a káosznak:jó.De hogy lehet egyszerre jó is meg rossz is?Lehetett.Volt.Egy nagy zűrzavar az egész.Még ma is az.
Nagyon gyakran meregnek vissza és élem újra az egészet,százszor és százszor,ezerszer,milliószor.Mint valami önkínzó játékot.És minden egyes alkalommal rámnehezedik az a régi,fagyos,kietlen hangulat,összeszorul a szívem,mintha valami jeges kéz kulcsolódna rá és szorítaná,kiszárad a torkom és viszketni kezd a szemem mögött.Látom azt az elveszett boldogságot.Jaj,sírni kell érte,miatta most is még,mindörökké...Sajog és mardos itt belül és nem lehet azt többé elfelejteni soha ebben az életben.
13 éve.Akkor.Akkor kezdtem.Nem hivatalosan,az még csak nyári munka volt,közvetlenül az érettségi után 4 nappal,de én onnan számítom.Akkor még szép volt minden,egy múlandó csoda...
