Harmincx éves lettem én,
meglepetés vagy mittomén.
Ez az?
Nebaz'!
Önfelköszöntő költemény
-amit magamnak, tőlem, én.
Be szép
beszéd!
Az öröklét most illan épp,
hát összegeznem illenék
emitt.
De mit?
Harmincx év elslattyogott,
s nem történt sok remek dolog,
nemes
se nem.
Ennyi idő hogy telhetett?
Elillantak napok, hetek.
A múlt
kimúlt.
S hogy annyi minden elhagyott,
ma már egészen más vagyok.
Naná!
Az ám!
Lehetett volna, azt hiszem
valami totál másmilyen
sztori.
Sorry!
S lehettem volna annyi más.
Volt számtalan, bölcs, nagy tanács,
szabály,
talány.
De nem lettem, s már nem leszek
se jó, se szép, se hős, se szent.
Habár...
Talán!
Én nővérke (s költő?) vagyok,
ki hüjjjjjeségeket gagyog
míg él,
s remél.
Örök hála és köszönet természetesen elsősorban József Attilának!!! és Budai Zolkának meg Varró Daninak, és még sokaknak, másoknak, akik Születésnapomra parafrázist költöttek.
