Szonettem, drága jó barátom,
feledésbe hulló sorok,
melyekben hű szívem dobog,
sután, túl egyszerűn, belátom,
de bennük szenvedélyem lobog,
te mondj átkot, ha bántja kín,
őrködj gondosan álmain,
vigyázd, hogy mindig legyen boldog.
De el ne áruld, mennyit sírok,
-szavadnak, félek, úgyse hisz,-
hogy azóta csak Érte írok
"s utam az őrülésbe visz."
S ha a tavasszal együtt csillog,
szeresd, imádd, helyettem is!
József Attila Gyöngysora után
