Ti emlékeztek kamaszkorotok legszebb nyarára?
Én kristálytisztán.
Az időpont: 1995.
A helyszín: sokablakos, sokemeletes, sokágyas épület, pont rálátni a szobám ablakából. A Klinika! Benne az én első, nagy szerelmem: véres valóság, kötszerek és gipszek, extensiós terápiák, törések, ficamok, polytraumák, meggyötört, fájdalmas betegarcok, idősek és fiatalabbak, komiszak és kedvesek, nyugtalanok és nyavalygók, és megannyi szépség, mindennapi, apró csodák, feledhetetlen emlékek- a pécsi vészhelyzet, alias a baleseti sebészet, azaz a traumatológia, A TRAUMA! Az én Traumám! Ó, az a mai napig imádva gyűlölt mennybéli pokol...
A legeslegelső konkrét helyiség: a gipszelő.
Személyek: három. Két orvos, fiatalok, ambíciózusak, becsvágyók. Az egyiküknek gyönyörű kék szeme és csábos, csibészes mosolya volt, olyan, amibe rögtön beleszédültem. A másik meg csudamagas, csudahelyes pofa, de ő valahogy mégsem volt rám akkora hatással. És a harmadik személy: szerény, halkszavú kis tanulónővérke, még nincs tizenhat, aki a nyári gyakorlatát töltve, aki leszakadva a csoportjától félszeg érdeklődéssel állt meg az ajtóban és csodálattal vegyes ámulattal bámulattal bámulta őket- én.
Egyszer csak észrevették, hogy ott vagyok, és egyáltalán a világon, és mind a kettő engem nézett, és mind a kettő mosolygott, és mind a kettőnek csodakék volt a tekintete.A nagyon magas felém biccentett a fejével, a másik mondott is valamit, de valahogy annyira elkezdett dübörögni a vér a fülemben, hogy nem hallottam semmit. De közelebb óvakodtam, lassan, remélve, hogy beljebb invitáltak. És akkor- ezt már hallottam is- az a csibészes szempár a ronda, egyenköpenyemet kezdte vizslatni, ott nézegette pont a szívem fölött, ahol ahogy azt az iskola szabályzata előírta, bele volt hímezve a nevem, amit leolvasott és mondta is rögtön, illetve viccelődve kérdezte, hogy tényleg Erika vagyok-e, vagy csak a köpenyem?
És, hogy szép név. Én meg mondtam, hogy tényleg Erika vagyok és nagyon szépen köszönöm szépen. De lehet, hogy ezt csak akartam mondani.
Aztán azt kérdezte, volna-e kedvem segíteni. Ami nem volt kérdés, mert olyan kedvem nem volt nekem még soha semmihez a világon, mint akkor, ott, nekik segíteni.
Idős nénike volt a beteg, akinek a karját kellett segítenem megtartani, miközben ők begipszelték.
És közben elöntött valami furcsa, addig ismeretlen, soha nem érzett, leírhatatlan érzés. Életemben akkor először éreztem magam igazán hasznosnak, és fontosnak, és jónak, és felnőttnek, aki képes egy másik embernek segíteni. És igazi nővérkének is akkor éreztem magam először, olyannak, akit a beteg földre szállt kis angyalkának titulált, akinek pont olyan finom, puha a keze és pont olyan kedves a mosolya, és csillogó a tekintete, amilyenre szükség van a mai egészségügyben. És nőnek is akkor éreztem magam először, akinek két igazi, felnőtt férfi mondta, hogy valóban igazi kis tündérke, nagyon ügyes, kedves és csinos csaj! És hogy ezeket komolyan mondták-e, vagy csak szórakoztatták önmagukat és szédítettek engem, aki akkor még nem tudtam, hogy az efféle bókokat nem szabad rögtön elhinni, és az ilyen kék tekintetekbe nem tanácsos túl mélyen és sokáig belenézni, mert könnyen elveszítheti az ember pici lánya azt a csöppnyi, maradék józan eszét attól, ha más egyéb veszítenivalója nem is volna éppen. Mindenesetre én minden bókot elhittem, minden szép szó simogatta a lelkem, és határozottan azt éreztem, hogy én itt csak nyerhetek, máris úgy álltam ott, mint egy nagy győztes, aki ha többé már nem is tesz egyebet az életben, már ezért megérte a világra jönni.
És ott, akkor dőlt el, tudtam sziklaszilárd bizonyossággal, hogy ez az én utam, az életem, hogy én traumás nővérke leszek, semmi más nem akarok lenni, traumás nővérke vagy... semmi!
