Mese az emberi lét kegyetlen varázsáról.
Arról, hogy az életnek nevezett folyamat során kevés az olyan pillanat, amiért érdemes. De legfőképpen arról, hogy a világon csak két dolog van: a szerelem és a muzsika, a többinek el kéne tűnnie, mert a többi rút. (!!!)
Az álmodozóknak kitalált csodavilágból, ahol rózsaszín, fahéjas cukor illatú bárányfelhőkben utazhatunk, az emberek napfényt tesznek az öngyújtójukba és van koktélzongora (!) egyszer csak belecsöppenünk a gépnyulak, a hóvakondok, a földből kinövő puskacsövek és a gyilkos lótuszvirágok ijesztő univerzumába.
Szembesülnünk kell a szörnyű ténnyel, hogy a felnőtt lét csupa kényszer ( felelősség és munka) és a boldogság rémesen törékeny valami... Amikor a lány megbetegszik a világból fokozatosan eltűnnek a napfénycseppek, a fényűző lakás napról napra változik át szűk, sötét, nyomasztó lyukká, az emberek napok alatt éveket öregszenek, és még a simogatni való házi egérke is képtelen megfékezni a romlás virágait.
Bámulatos, pszichedelikus ötletorgia arról, hogy a szerelembe (meg az életbe... ) néha igenis bele lehet halni...
Aki kicsit is szereti a szürrealizmust, az elegáns cinizmust és a polgárpukkasztást, mindenképpen olvassa el!
ALAPMŰ!
ALAP!
MŰ!
És persze : je t'aime pour toujours, Boris!
