Nem regény, nem filozófia, és nem hitvallás. Filozófiai hitvallás regénybe öntve.Talán.
A könyv olvasása közben az ember légzése lelassul, egy másik, nyugodtabb világba csöppen, és ez a világ nem más, mint az olvasó saját lelkivilága. Azt hiszem erre a nyugalomra nagyon nagy szüksége van a mai embernek, ahogy az önismeretre is, amit bizony, ahogy Sziddhárta történetéből is megtudhatunk, csak sok, nagyon sok tapasztalás útján nyerünk. Csak a hibák elkövetése után tudjuk valóban átérezni mit jelent a bűn, tudni róla nem elég, és csak a bűnök elkövetése után vagyunk képesek igazán jól cselekedni.
Hesse annyira őszintén ír a lelki változásokról, fejlődésekről, hogy az ember észre se veszi, hogy mennyi mindent tanul tőle, miközben olvas.
Én is, mint sokan mások, azt hittem, hogy ez Buddha története regényesítve, aztán már rögtön az elején rájön az ember, hogy ez valójában Hesse isten- és igazság keresésének története. Nagyon szépen beleépíti a buddhista tanok fontosabb gondolatait a mesébe, mégis eltér tőlük, emberivé, „használhatóvá” fogalmazza át.
Tetszik, ahogy Sziddhárta elfordul a tanítóktól annak érdekében, hogy ne váljon szűklátóvá, hogy saját maga tapasztalja meg a saját életét, és ezekből merítkezve alakítsa ki világszemléletét, saját bölcsességére ébredve.
Jó könyv, amit mindenkinek csak ajánlani tudok, aki szereti a mesét és a szépirodalmat, érdekli a buddhizmus, és a lélekvándorlás, szereti, vagy épp gyűlöli az embereket, a természetet, a világot.
És közben a folyó nevet rajtunk, mélyről jövő teli szájjal. Rajtunk földi halandókon akik a nagy keresésben, elfelejtünk találni, szeretni, remélni és élni, elfogadva amit a karma ránk mér. Lesz még pár körünk itt a földön, amíg megtanuljuk mi is az igazán fontos, abban biztos vagyok, hogy nem a pénz, a hírnév és a hatalom. A megértés, barátság, könyörületesség előre visz az úton, még menni kell, de egyszer talán a folyó se rajtam fog röhögni, ha nem most, talán majd egyszer egy másik életben...
